„Ami sürgős, az ritkán fontos. Ami fontos, az ritkán sürgős.”/Eisenhower/

A mobil, ami mindent sürgőssé tesz – és az élet, ami közben csendben háttérbe szorul.

Nemrég egy szakmabeli kolléganővel arról beszélgettünk, mennyi időt vesz el az életünkből a telefonozás. Abban egyetértettünk: a gyerekek jó fékek. Ha valódi minőségi időt akarunk velük tölteni, az nem a képernyőről szól, hanem a közös megélt pillanatokról.

A pillanat öröme a gyerekekkel

Most épp egy új terméket és egy új céget építek, ami jóval több energiát kíván, mint a megszokott rutin. Imádom a munkám, a szakterületemet és az embereket magam körül, de mindez rengeteg online jelenléttel jár. Hétközben 100%-on pörgök, hétvégére viszont a szemem és az agyam is elfárad. Ezért januártól életmódváltásban vagyok: minden hétvégén egy teljes napot offline töltök. A kolléganő azt mondta: ehhez óriási önuralom kell. Én azt válaszoltam: nekem ez döntés kérdése. Ha eldöntöm, meg is tudom valósítani. Eddig csak hasznom származott belőle – leszámítva azt a szombatot, amikor egy futár próbált elérni, én meg nem hallottam, mert a telefonom a fiókban pihent. Két nappal később megoldódott. Amúgy tényleg: miért kell hétvégén is mindent kiszállítani? Miért nem lehet megállni egy kicsit?

Megállni és szemlélődni

Gyerekkoromban vasárnap nem voltak nyitva a boltok, szombaton is csak délig. Az emberek kénytelenek voltak tervezni – akár egy hétvégi menüt is. Ha elfogyott a tojás, átmentél a szomszédhoz. A közösségi kapcsolatok is erősebbek voltak. Ma meg előfordul, hogy fél évig egy házban lakunk valakivel, és csak egy Facebook-csoportban jövünk rá, hogy „jé, te is itt?”. (Oké, októberben költöztünk, korán sötétedett, várandós voltam – de akkor is.)

Régen hétfőnként még tévéadás sem volt. Apukám diavetítőn mesélt, Mekk Elek és a régi magyar mesék máig velem vannak. Ma meg már akkor is FOMO-nk van, ha a telefon pár méterre van tőlünk. Félünk, hogy lemaradunk egy hívásról, egy értesítésről, egy új tartalomról. Pedig miközben mindentől félünk lemaradni, pont a saját életünkről maradunk le.

A héten a gyerekek kétszer is túlpörögtek – valószínűleg azért, mert én is. Nem működtek a keretek, így elmaradt az esti tévés mese. Helyette diavetítés volt: Mátyás király és Pöttyös Panni. A szabályok és határok nemcsak a gyereknevelésben fontosak, hanem a saját fejlődésünkben is. Őszintén tisztelem azokat, akik meg tudják húzni a határaikat – akkor is, ha néha velem szemben teszik meg.

Talán ismerős az időgazdálkodási tréningekről a sürgős–fontos mátrix, amit Stephen R. Covey fejlesztett tovább Eisenhower gondolataiból:„Ami sürgős, az ritkán fontos, és ami fontos, az ritkán sürgős.”A telefon viszont elhiteti velünk, hogy minden azonnali reakciót igényel. Ha állandóan a sürgős dolgokra reagálunk, nem marad energiánk a valóban fontosakra. Érdemes elgondolkodni: mi a hosszú távú célunk, és a nap 24 órájából mire megy el az időnk?

Amíg én egész héten a munkában pörögtem, a férjem hősiesen helytállt otthon a taknyos gyerekekkel. Jövő héten cserélünk: amikor náluk leltár lesz, én veszem át ezt a szerepet. Mindkettő a fontos dolgok közé tartozik – jövőt építünk a jelenre koncentrálva, magunknak és a gyerekeinknek (ha megérjük talán még az unokáinknak is). . Tervezés, kapcsolódás és egymás nélkül ez nem menne.

Most pedig itt az ideje a lassulásnak és a töltődésnek, hogy a jövő hetet is ilyen jól lehozzuk Jövő héten jönnek a segítő felnőtt és gyerek képernyőzés szabályozó tippek. Most pedig Offffff.