Egy nagyon hosszú nap margójára

Ma templomban voltunk. A kiscsoportos "törpikéink" énekeltek és verseltek – különlegesé téve az egész istentiszteletet. Aztán az evangéliumban a plébános Habakuk prófétát idézte:„az igaz ember hite által él.”- mondta, aztán hosszan beszélt arról, mennyire eltávolodtunk Istentől… és egymástól is. Hogy milyen sok időt töltünk haszontalan dolgokkal.

És akkor hirtelen bevillant egy kép.

Tegnap a játszótéren láttam egy anyukát. Sétált, a gyermeke mellette ment – talán 10 éves lehetett. És közben a telefonját a gyerek arca elé tartotta még séta közben is, a gyerkőc pedig fel sem pillantott a képernyőből, kizárta magát a külvilágból.

Őszintén lesokkolt.

Gyerekek a játszótéren

Mert a játszótérnek pont az ellenkezőjéről kellene szólnia.Arról, hogy a gyerek gyerek lehessen.Sarazni. Porozni. Fűben hemperegni.Kapcsolódni. Nevetni. Kiabálni. Futni. Élni.

És közben… mi, felnőttek is sokszor csak testben vagyunk ott, mert már hulla fáradtak vagyunk egy munkanap után, vagy épp valamin kattogunk, de sokszor előfordul hogy még a kollégákkal beszélek én is.

A kommunikációnk nagy része már az online térben zajlik. Én is sokszor csak „egy pillanatra” nézek rá valamire – például a nagylányom iskolai csoportjára. Megnézem az üzenetet… aztán észre sem veszem, és már görgetem a Facebookot.

És egyszer csak eltelt 5 perc.

Vagy több.

Közben az élet… ment tovább.

Marhanehéz tudatosan kezelni az online teret.

Pár hete a Rádió 1 reggeli műsorában hallottam egy kutatásról. Arról beszélgettek, hogy életünk során mennyi időt töltünk bizonyos tevékenységekkel.

A számok megdöbbentőek voltak:

• 5–7 év közösségi média görgetéssel

• 20–25 év alvással

• 4–5 év evéssel

Így pazarlunk el rengeteg apró, de sokszor értékes pillanat… amit észre sem veszünk.

Családi pillanatok

Pedig az örökre emlékeztes, szeretetteli pillanatok nem a képernyőn születnek legtöbbször, hanem akkor, mikor a valóságban kapcsolódunk egymással odafigyelve egymásra.

Tegnap gyönyörű idő volt. A lányaimnak nem volt kedvük délután aludni. Azt mondtam: rendben, maradjunk inkább kint a játszótéren… de akkor este nem lesz mese.

Azonnal rávágták: rendben!

És ezzel elkezdődött egy végtelennek tűnő nap.

Bicikliztünk. Egyik fagyizóból a másikba – mert persze az első helyen nem volt unikornis fagyi. Aztán jött a bandázás a szomszéd gyerekekkel. Futás, nevetés, játék.

Este 7-kor én már állva el tudtam volna aludni.Ők viszont még labdázni akartak. Rollerezni. Még egy kicsit játszani.

Fürdés után még egy társasjáték is belefért. És egy diafilm is.

A kicsi azon már el is aludt.

De tudod, mi volt a nap legszebb pillanata?

A játszótéren, a fészekhintában feküdtünk. Mindkét kislányom hozzám bújt. Öleltek. Nevettek.

A tavaszi nap melegen sütött ránk.

Egy pillanatra eszembe jutott, hogy előveszem a telefonom… és készítek egy képet.

De nem tettem.

Mert tudtam, hogy azzal megtöröm a pillanatot.

Így inkább elraktároztam a szívemben.

És tudom, hogy örökre emlékezni fogok rá.

Talán nem az a legfontosabb kérdés, hogy mennyi időnk van.

Hanem az, hogy mire használjuk.

Mert a gyerekeink nem arra fognak emlékezni, hogy milyen gyors volt az internetünk. Hanem arra, hogy ott voltunk-e velük.

Ránéztünk-e. Meghallgattuk-e. Megöleltük-e őket.

Kívánok minden családnak sok-sok ilyen meghitt, képernyőmentes pillanatot.

Nektek is biztosan vanak ilyen egyszerű, de csoldálatos, emlékezetes pillanatok a gyerekekkel? Írjátok meg kommentben, ha van kedvetek.