Amikor a szülő csak jót akar

A hét teljesen szokásosan indult. Az a fajta „klasszikus hétfő” volt: a kicsivel reggeli öltözködős hiszti az oviba, a naggyal pedig a gyors, ritmusos készülődés – rutinból, ahogy mindig. Délután pedig jöttek a szokásos programok: a nagynak kézműves foglalkozás, utána külön matek, a kicsinek ovis tánc.A nagy már alig várta, hogy végre a szomszéd gyerekekkel játszhasson. Játékmesternek készült, és még este 7-kor is alig tudtuk hazarángatni, mert – természetesen – házi is várt rá.

A másnap már előrevetítette, hogy valami nincs rendben

Újabb reggeli feszültség:– A zokni varrása szúr.– A nadrág rossz.– Ez kényelmetlen, az szúr, amaz nem jó.

Közben a nagy rutinosan kész van, minden megy, mint a karikacsapás.

Délután boldogan közlöm vele, hogy ma tényleg eljut táncra, hiszen nem beteg, nincs szünet, már egy hónapja nem volt… és mennyire szereti is!

Erre ő rám néz, és közli:„Én nem akarok több különórát. Mikor játszhatok szabadon?”

Először nem vettem komolyan. Azt hittem, csak a játszótéri lendület viszi. De ahogy közeledett fél 6, és indultunk volna táncra, kitört belőle minden feszültség. Toporzékolt, sírt és újra kimondta:„Én SZABAD akarok lenni.”

Ez a mondat nagyon mellbe vágott.

Amikor a gyerek csak azt kéri haggyák békén kicsit

A nagy felismerés – amikor rájössz, hogy túllőttél a célon

Elővettem a saját „de te vállaltad év elején” mantrámat. Hogy én nem erőltettem semmit. Hogy ő szeretett táncolni. Hogy csak jót akartam, hogy sok mindenben kipróbálhassa magát.

Aztán elmondta:– már utálja az összes különórát,– mindig nagyon fáradt,– és a barátnői amúgy sem járnak sehová, vagy maximum egyre.

És akkor megértettem.A koraszülöttsége miatti rengeteg fejlesztés, a sok mozgás, a beszédindítás… talán túltoltuk. Mintha pótolni akarnám mindazt, amit az élet kezdetben nem adott könnyedén.

Nagyon megsajnáltam. És szégyelltem magam, hogy nem láttam hamarabb, mennyire túlterheltem őt.

Így mondtam neki:„Jó. Letesszük a táncot erre az évre. Majd jövőre, vagy amikor te szeretnéd. Most pihenünk.”

És ahogy hazaértünk, ahogy legördült róla az elvárás… lefeküdt a kanapéra és elaludt.Mintha az idegrendszere is fellélegzett volna.

A képernyő is csak rátesz egy lapáttal

Mi, szülők általában nem rosszat akarunk a képernyővel sem. Néha jól jön, néha segít, néha pihenünk általa. De a hatások csak később látszanak.

Most kristálytisztán láttam:egy túlterhelt, fáradt, idegrendszerileg túlpörgött kisiskolásnál a képernyő már csak rátesz még egy réteget a feszültségre.

A digitális világ még várhat a kissulisoknál, az első a szabad játék

A lecke, amit szülőként tanultam

A mértéket nekünk kell tartani.A ritmust, a teret, a szabad játék idejét is nekünk kell átlátni. Mert különórák ide vagy oda, a gyerekeknek szabad játékra, pihenésre, lassulásra napi szinten szükségük van. Különben eltűnik az öröm, a kíváncsiság, az a fajta gyermeki könnyedség, amit mi annyira szeretnénk megőrizni bennük.

Mostantól, amikor csak lehet, péntekenként rögtön hazahozom őket az intézményből. Nem megyünk sehová, csak alszunk egy nagyot, pihen a lelkük, az idegrendszerük – és persze játszanak szabadon, amennyit csak akarnak.

És ti hogy vagytok ezzel?

Nálatok is küzdelem a különórák, a túlterheltség, az állandó időzsonglőrködés?Ti hogyan találjátok meg az egyensúlyt a hétköznapokban?

Nagyon kíváncsi vagyok más családok tapasztalataira is – hátha együtt könnyebb a saját hibáinkból és felismeréseinkből tanulni.