Egy fülgyulladásos Valentin-nap margójára

Aki gyereket vállal, az tudja, mennyi kompromisszummal jár az élet. A férjemmel mi nagyon sokáig éltünk kettesben. Dolgoztunk, szabadon jöttünk-mentünk a világban, csak magunkért kellett felelősséget vállalnunk. Akkor még el sem tudtam képzelni, mennyire más lesz minden, amikor az embernek gyerekei lesznek. Nem rosszabb — csak egészen más. Mélyebb, összetettebb, és sokszor kiszámíthatatlanabb, szerencsések vagyunk, hogy váratan helyzetekben is számíthatunk a családi segítségre.

Három napja náthás a kisebbik kislányunk. Tegnap már azt hittem, végre a gyógyulás útjára léptünk, de éjszaka ismét a fülét fájlalta, épp úgy, mint egy héttel ezelőtt, amikor este a fül-orr-gégészeti ügyeletre kerültünk. Akkor még szerencsénk volt: egy órán belül végeztünk, bár a probléma igazán nem oldódott meg.

Orvosi rendelőben

Ma újra ügyelet volt, de a kicsit szinte lehetetlen volt rávenni, hogy elinduljunk. Az előző élmény mély nyomot hagyott benne. Így végül egy kis „kegyes hazugsághoz” folyamodtunk: azt mondtuk, játszóházba megyünk. Legalább felöltözött.

Útközben a férjem tovább szőtte a mesét és mondta, hogy neki is fáj a füle. Így már nem volt kérdés, hogy be kell mennünk. Az ügyeleten viszont legalább húszan vártak. Abban a pillanatban éreztem, hogy ez egy hosszú nap lesz. Gyorsan kerestem egy közeli magánklinikát, és szerencsére találtam is egyet, ahol azonnal fogadtak minket. Pikk-pakk megvolt a vizsgálat, még a doktornéni is belement, hogy először a férjemet vizsgálja meg, hogy lássa a kislányunk, hogy ez nem is fáj. Így sem volt könnyű, de tudtam, hogy az állami ügyeleten akár estig is ott ülhettünk volna.

És közben eszembe jutott a tegnap este.

Mert tegnap még őszintén megfordult a fejemben, hogy ha már itt van nálunk a mama, elmegyünk a férjemmel vacsorázni. Csak mi ketten. Egy kicsit visszalépni abba az életbe, ami valaha természetes volt. Ehelyett lett belőle egy fül-orr-gégészettel egybekötött játszóházas, családi Valentin-napi „program”. És ha a mai esténk kicsit nyugodtabban alakult volna talán megnézünk együtt egy filmet ketten — de esete még a szénmonoxid jelzőnk is berisztott, így fél 9kor még a gyerekek a tűzoltóautót nézegették belülről és pacsiztak a kedves tűzoltókkal. Fél 11 körül örültünk, hogy végre ágyat értünk 😊.

Mert az élet gyerekekkel nem csupán játék és mese. Egy gyerekkel még talán nem érzi ezt az ember teljes súlyában, de kettővel minden megsokszorozódik. A logisztika, a felelősség, a szervezés. Ki, mikor, hova megy. Óvoda, iskola, különórák, orvosok, hétköznapok és váratlan helyzetek. És mindeközben dolgozni, helytállni, jelen lenni — anyaként és társként is. Értelmet nyert mostanában számomra az a mondás is, hogy egy gyerek felneveléséhez egy egész falu kell.

A család egy csapat

És mégis, minden nehézség ellenére, legtöbbször csodálattal nézünk rájuk: amikor egy egyedi látásmódjukkal rajzolnak valami szépet, gurgulázva nevetnek, amikor önállósodnak és már nem kell mindenért anyát hívni, hanem kiszolgálják magukat egy pohár vízzel akár.  Amikor látjuk, hogy alakul a személyiségük, hogy formálódnak. Ezek a pillanatok mindent átírnak. A fáradtságot, az aggodalmat, a lemondásokat.

A párkapcsolat is átalakul, új formát ölt. Már nem a spontán vacsorákban és utazásokban él elsősorban, hanem az összenézésekben. Az együtt meghozott döntésekben. Abban, ahogy egymást támogatjuk a nehéz napokon. Abban, hogy együtt vigyázunk arra, ami a legfontosabb lett számunkra.

A szerelem ott él a gondoskodásban. A közös felelősségben. A szabályokban, amiket értük hozunk meg. Abban, hogy korlátozzuk a képernyőidőt, hogy figyelünk rájuk, hogy jelen vagyunk.

A Valentin-nap nem feltétlenül a gyertyafényes vacsorákról szól.

Hanem arról, hogy együtt vagyunk. Egy csapatként. Egy családként.

Ezt megélni fantasztikus élmény. Köszönöm a férjemnek, hogy ezt vele élhetem meg.

Valenti napi torta